- Ez az utolsó doboz. – szólalt meg a sofőr. Segíthetek még valamiben? - Köszönöm, de nem lesz rá szükségem. Azt hiszem, innen már boldogulok egyedül is. – és ezzel a mondatával Viola a fess férfi kezébe nyomta a ropogós bankjegyeket, melyektől költözése miatt vált meg. „Sokba fog ez kerülni nekem, de még így is nyerek vele annyit, hogy megérje.” – gondolta. Az ajtó bezárult, magával rejtve a lány titkait, életét, melyeket, ha tudott, már rég elfelejtett volna. Bizony akadtak olyan mély sebek, melyek begyógyításához több kellett, mint röpke hónapok. Felejteni akart, ezért költözött el több száz kilométerre otthonától, remélvén így nem találkozik a fiúval és lesz módja elfeledni múltját. Ezekben a percekben azonban nem csupán ő volt az egyetlen, aki a költözéssel találta szembe magát. Szabolcs is épp menekült múltbéli hibái elől. Azonban már egy órája csak ült egy doboz felett és próbálta elfojtani könnyeit. Az egyik csomag alján találta meg azt a sálat, amit még volt kedvesétől kapott ajándékba az első télen, amikor a betegsége miatt egy hétig nem láthatta őt. Elszomorodott. Hogy fogja most kibírni, ha talán soha többé nem is láthatja a lányt. - Mit tettem? – tört elő a felismerés és az önvád. Későre járt, a Hold már elkezdte táncát a sötét égbolton. Azon az éjszakán mindkét fiatal álmot látott, melyben egy közös történet elevenedett fel. Még évekkel ezelőtt egy fiú és egy lány érintette meg egymás szívét. Senki sem értett velük egyet, ám ők tudták, egymásnak lettek teremtve. Káprázatos szerelem volt ez. Az égből még az angyalok is csak őket irigyelték, olyan hévvel szerették egymást. Boldogok voltak, nagyon boldogok. Azonban amikor elérkezett az idő, hogy a fiú megkérje a lányt, érte el őket az a végzetes csapás, mely véget vetett a boldogságnak. Nem a szerelem múlandósága, a sors kegyetlensége volt ez a tragédia, ugyanis a lány balesetet szenvedett és hónapokon át eszméletlenül feküdt a kórházban. A fiú teljesen belebetegedett ebbe a szörnyűségbe és fél év után teljesen lemondott párjáról. Ám egy tavaszi reggelen a lány magához tért és repesett a boldogságtól, ám hamar alább hagyott öröme, mikor megtudta, szerelme más karjaiban lelte meg saját maga boldogságát. Egy világ omlott össze benne pillanatok alatt. Azt kívánta, bár ne ébredt volna fel sohasem mély álmából. Nem volt számára semmi sem az életben, ami miatt élni akart még. Egy hónappal később találkozott a fiúval, aki bocsánatot kért és elmondta, mekkorát tévedett, de akkor már késő volt. A lány már összepakolt és lakást is talált magának. Mindketten felriadtak. Hajnalodott, a város zaja már rég elhalkult, már rég elnyomta az álom a kártékony zajtevőket. A sötétben tapogatózva kereste elő Szabolcs sálját, magához ölelte és úgy próbálta ismét átadni magát az álomnak. Így kissé közelebb érezte magához egykori kedvesét, aki nélkül oly szörnyű volt minden éjjel. Másnap reggel a lány is, a fiú is elindult elintézni napi teendőit. Az egy különbség az volt csupán, hogy egyikük 10 perccel korábban lépett ki az ajtón. Először a fényképészt látogatta meg. Miután kilépett az üzletből, hatalmas döbbenéssel eszmélt rá volt párjára az utca túloldalán. Megfordult és ismét az utcát nézte, amely most üresen állt előtte. Nehezen, de vállat rántva továbbment, gondolván biztosan tévedett. Szabolcs viszont ebben a pillanatban lépett be a fényképészhez keretet venni. Az pulton viszont ő is szembesült Viola jelenlétével, ugyanis az előző vásárló kartonja, rajta a lány nevével hevert előtte. Meglepődött, de nem tulajdonított az estnek túl nagy jelentőséget. „Biztosan sok lány van, akit így hívnak…” – gondolta magában. De mikor az órára pillantott, ötlött eszébe a 11 órai állásinterjúja. Révén, hogy már így is késésben volt, taxit hívott és remélte, még időben odaér. Ám addig még volt pár üres perce, mely alatt elővette táskájából az aznap reggeli postáját. Amit látott, olyannyira megrémítette, hogy teljesen kizökkentette őt aznapi menetrendjéből. Eltévesztették a házszámot és szomszédja postáját tévedésből hozzá dobták be. Nem is ez volt rémisztő, annál inkább az a tudat, hogy akivel osztozik az emeleten nem más, mint az a Viola, aki elől ebbe a városba menekült. Most már biztos volt abban is, hogy a fényképésznél is ő járt, és mint a levelekből kiderült, azon a főiskolán tanul tovább a lány, ami szembe van a leendő munkahelyével. Félelmetes volt a felismerés. Ilyen sokat utazott, hagyta ott szeretteit, a várost, ahol egész életében élt egy olyan emberért, aki most minden nap egy busszal fog utazni vele és bármikor szembe találhatja magát a lakásán kilépve. Kellemetlen helyzet, de ott nem hagyhatja a lakást, az állást, mindenről lemondott azért, hogy most itt legyen. És most tessék, itt van a lány is. - Megérkeztünk! 1500 Ft-ot kérnék. - Mi? Micsoda? Megérkeztünk? Tessék, tartsa meg. – szólalt meg Szabolcs és szállt ki az autóból. Ám egyszer csak eszébe jutott, hogy amikor ő kivette a leveleket, akkor még nem nyitotta ki senki sem a postaládáját. És mivel látta a lány nevét a kartonon, egyből gyanította, hogy ő még nem értesült újdonsült szomszédjáról. Tudta, ha más is tudomást szerez erről a roppant kínos félreértésről, hatalmas botrány tanúja lesz. Ezt nem kockáztathatta meg. Leadta az önéletrajzát és okmányait a munkahelyén és máris sietett vissza a lépcsőházba, nehogy kiderüljön a tévedés. Nem sokkal később visszaért a társasházba, ahol örömmel látta, még senki sem érintette Viola postaládáját. Örömmel cserélte volna vissza a leveleket, ám ez cseppet sem olyan egyszerű feladat. - Nincs kulcsom. Most hogy cserélem vissza a leveleket? – kezdett el aggódni. Nem volt idő, cselekedni kellett. Bezúzta a kis fémládikót, kiszedte saját leveleit és máris szaladt fel az emeletre. A bejárati ajtón épp akkor lépett be Viola. A postaláda természetesen egyből feltűnt szemében és nagyon megijedt, mivel aznap kapta meg a felvételijét a főiskolára. Kissé csalódottan ballagott fel lakására. Ám, mikor belépett az ajtón, lábai előtt azonnal meglelte eltűntnek hitt iratait. - Vajon ki lehet ilyen tréfás hangulatban? – és elindult, hogy elolvassa, mi vár rá szeptembertől, a főiskolán.
